A NAGY TÜKRÖS ÉS A RAPALA SPRAY

(HORGÁSZTÖRTÉNET 1. RÉSZ)

2004. Júilus 26-át írtunk már, és úgy gondoltam, jó lenne fogni valami normális méretű halat.

Igaz, ennek valószínűségére nem sok jel mutatott, mert már hetek óta egy pontyot sem fogtam. Este 7-kor kezdtem meg a horgászatot, etetést nem alkalmaztam, mivel előtte pár nappal rendszeresen etetgettem a helyemen, a Milotai Süllős Bányatavon. Itt jegyzem meg, hogy nagyon sokan tévednek, amikor azt hiszik, hogyha sokat etetnek, akkor sok halat is fognak, és azok is tévednek, akik azt hiszik, hogy nem kell etetni, a hal úgyis megtalálja a csalit. Természetesen én most a kényes kapások idejére gondolok, nem arra, amikor be vannak indulva a halak, mint pl. telepítés után. Hogy mivel és hogyan etessünk, arra sokan

sokféleképpen esküsznek. Én csak  a normál darálású kukoricát megfőzöm puliszkának (persze ennek is tudománya van, mert ha az vízre éréskor szétesik, az olyan, mintha nem is etettünk volna), és ebbe erjesztett kukoricát gyúrok, amelynek szintén nem mindegy, hogy milyen illatú. Sokan azt mondják, minél büdösebb, annál jobb. Én a 3-4 hetes erjesztésű (nem mindegy az sem, hogy milyen hőmérsékletű helyen erjesztünk; pince, stb.) kukoricát tartom a leg eredményesebbnek. Elég nehéz eltalálni, de a legjobb akkor az erjesztésünk, ha az illata a téliszalámi héján található nemes penészre hasonlít. Ezt azért nehéz eltalálni, mert a külső hőmérséklet változó, legtöbbször napon kezdem az erjesztést, majd pincébe, vagy garázsba teszem. Nem tudom ez mennyire tudományos, de nekem ez jön be.

Közben figyelem a két kapásjelzőt, de egyik sem akar mozdulni, pedig már 22 óra is elmúlt.

Gondoltam várok még egy félórát. Eredmény semmi, erre adtam még egy félóra haladékot magamnak, majd ezt többször megismételtem, de hát még mindig semmi. Már éjfél is régen elmúlt, próbáltam szuggerálni a kapásjelzőimet, de ennek ellenére sem mozdultak. A víz is mozdulatlan volt, nem ígért semmit.

Éppen az órámra akartam nézni, mikor picit megrezzent a kapásjelzőm. Gyorsan az órámra pillantottam, pontosan 1 óra volt. Ekkor lassan megindult a kapásjelző. Egyébként a magas partról általában 1-1,5 m-re leengedem a jelzőimet. Szerintem az így leengedett jelzőt jobban

megmeri húzni a hal. Tudom, hogy most sokan felhördülnek, hogy nekik elég pár centi, mert ők már akkor is bevágnak, ha egy kicsit felfelé megy a jelző. Tapasztalatból mondom, hogy a mostani halamat, amelyik most viszi felfelé a jelzőt, símán elvesztenék, üres lenne még a bevágásuk is. Hallom is sokszor a horgász imádságot „Pedig hogy felhúzta és még sincsen meg!” Hiába a megfelelő nagyságú horog – legalábbis én úgy tapasztalom már nem is kevés

éve, hogy a kellő pillanatban történő bevágás dönt el mindent.

Na, de térjünk vissza a kapásjelzőhöz, amelyik az imént elindult felfelé. Már vagy 15 cm-t megtett, de láttam, hogy nem volt meg a kellő lendület, ezért be sem vágtam, hiába folyamatosan húzta felfelé. Pár éve még én is ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ilyenkor bevágjak, de most már tudom, hogy várni kell.  A halam ekkor visszaejtette a kapásjelzőt (ami nálam nem más, mint egy műanyag ruhacsipesz -ezt már azóta modernizáltam: kettétépett papirzsebkendőre, majd még azt is egy olcsóbb, de mégis jobb dologra, de azt már csak a hozzánk ellátogatóknak mutatom meg, sokaknak ránézésre elképzelhetetlen, de valójában mégis egyszerű felhelyezését úgyszintén -, mivel szerintem ennek van a legmegfelelőbb súlya, nagy szél esetén súlyosabbat teszek fel). Tudtam, hogy nemsokára megindul a jelzőm felfelé. Úgyis lett. Mostmár nagyobb lendülettel, de még mindig lassan elindult felfelé a csipesz. Ekkor már mindkét kezem a bot mellett volt (lényeges – szerintem- hogy ne érjünk

a bevágás pillanatáig a bothoz). Már kb. 60 cm-t emelkedett a kapásjelzőm, mikor elérkezettnek láttam az időt lesújtani, azaz bevágni. A szemem a bevágás pillanatában sem vettem le a kapásjelzőről, és láttam, hogy az akkor is felfelé ment.

Tehát jó a bevágásom – gondoltam, miközben felálltam, és tartottam a botom, várva az ellenállást, de – semmi! Vagy kettőt tekertem gyorsan az orsó hajtókarján, amikor hihetetlenül erős ellánállást éreztem, és a 4,20-as – egyébként harcsázó – botom is meghajolt, amire a keményre állított fékem is rákontrázott. Feltehetően felém kezdett úszni a hal a bevágás pillanatában, azért nem éreztem azonnal az ellenállást. Bezzeg az elkövetkező majdnem félórában volt lehetőségem megtapasztalni ismét, hogy milyen erejű halak is vannak itt.

Első szuszra némi szorítás mellett is levitt vagy 60 m. zsinórt őkelme, amit újabb, de már rövidebb kirohanások követtek

Itt jegyzem meg, hogy régebben olyan orsóval horgásztam, aminek már nem volt jó a fékje

ezért kénytelen voltam a visszaforgás gátló ki és bekapcsolásával, valamint az orsó csészéjének tenyérrel-újjal való fékezésével fárasztani a halaimat. Nem egy, nem kettő 10 kg. feletti halat fogtam ki így. Azóta a már jobb orsóimon is a féket csak amolyan kisegítőnek használom a szákolás előtti pillanatban. Nem tudom ez mennyire tudományos, de az tény, hogy hal nem ment még el tőlem ezzel a módszerrel, ezért –sokak megrökönyödésére – én így horgászom. Ez a módszer mára már (2011) a sporthorgászok körében "hivatalos" módszernek számít, de erre én annak idején - szükség törvényt bont alapon - magamtól jöttem rá, és nagy biztonsággal jelenleg is ezt alkalmazom.

Már eltelt jó negyedóra, amikor a halam még mindig 40-50 m-re volt. Legalábbis a húzásából ítélve, mert látni azt nem láttam semmit, mivel korom sötét volt, és a vízfelszínre sem sikerült még felhozni. Néhány lusta rúgásból tudtam, hogy jóval 10 kg. feletti hallal küzdök.

Egyszer éreztem, hogy csökkent valamelyest a húzóerő, és saját készítésű stégemen a 4,20-as botommal próbáltam feljebb hozni, majd pipáltatni. Ekkor kb. 30 m-re velem szemben egy hatalmas burványlást  hallottam, de látni még most sem láttam semmit. A bot megrázkódott a kezemben, ezért a 0,25-ös, 5,1 kg. névleges szakítószilárdságú monofil (Neptun márkájú,

a legolcsóbb zsinórok közé tartozik; 200 m. mindössze 400 Ft. körül van) zsinórom miatt engednem kellett. Meg is indult a halam a stégemtől jobbra, ahol fűzfa bokrok vannak végig a parton, ágaikkal a vízbe hajolva, remek menedéket kínálva az ilyen szorult helyzetben lévő halaknak. Tartottam is a botom a lehető legkeményebben, mivel a hal is megérezte, hova menekülhet. Stégemnek és hosszú botomnak köszönhetően sikerült megfordítani a rohanó torpedót, az ágak súrolták a testét, ahogy magam felé húztam. Ekkor ismét megindult befelé,

de már csökkent az ereje kb.15 m-re tőlem sikerült megpipáltatni, amit ismét hatalmas burványlás jelzett. Mostmár éreztem, hogy jelentősen csökkent a halam ereje, próbáltam a bot emelésével és az orsó csévélésével közelebb hozni. Mostmár arra kellett nagyon ügyelnem, hogy a tőlem balra 15-m-re lévő akadóba, és jobbra a fűzfák ágai közé ne tudjon menekülni a nem mindennapi jószág. Közben a stégemről a partra mentem, mivel ott volt

a merítőszák, és le kellett kapcsolnom a lámpát is. Ugyanis bármilyen sötét van, még mindig jobb, mintha a lámpa fénye egy ilyen halat megzavarna. Próbáltam már ennél kisebb halakat is lámpa fénynél kivenni, de óriási ribilliót csináltak. Lassan fogyott a távolság köztünk, úgy éreztetm, 4-5 m-re lehet tőlem a hal, sikerültismét megpipáltatnom, majd fékemet egészen lazára állítottam,  és - most jön ami nemigen tudománynos, de mint ahogy említettem hal még nem ment el tőlem az útóbbi jó pár évben- a hosszú botom a parttal párhuzamosan letettem, közben ügyeltem arra, hogy a zsinór folyamatosan feszes legyen, és bot hegyénél fogtam meg a zsinórt. Erre azért volt szükség, mert a merev, hosszú bottal, és a rövid nyelű merítőszákommal nem tudtam volna kivenni a halat. De mint fentebb utaltam rá, nálam ez rutin eljárás. Szerintem itt már van egy lélektani pillanat, ahol a halunk küzd még ugyan, de már elég fáradt ahhoz, hogy ilyeneket megcsináljunk, és innentől kezdve a zsinórt kézzel húzva fárasztom a halat, a parttól mintegy 3-4 m-re, de még mindig a víz alatt. Kb. 2 m-re volt tőlem, mikor felsejlett előttem hatalmas alakja.

Hírtelen arra gondoltam, hogy szák nélkül veszem ki egyik kezemmel a zsinórt, másikkal a hal farkát tartva, mivel jóval nagyobb volt a merítőszákomnál. De gyorsan úgy döntöttem, hogy a feje felől megmerítem, majd a szákot és hal farkát fogom, úgy segítem szárazra.

A zsinórt a kezemmel fogva megpipáltattam óvatosan a halat, az engedett is a húzásnak, sikerült is a pipáltatás, de még nem volt kifáradva. Kétszer jobbra és balra elúszott előttem, közben finoman húztam magam felé. Már csak 1-2 m-re volt tőlem, de még most láttam, olyan sötét volt. Nagyon sokáig nem szoktam várni, hogy a hal teljesen kifáradjon, mert fennáll annak a veszélye, hogy kiakad a horog szájából, vagy kiszakad a szája, még a horog is kiegyenesedhet (van már ilyen horgom, de a hallal együtt lett meg), esetleg  a damilt is elvághatja a közeli fárasztáskor bognártüskéjével egy csapásra, ha újból erőre kap.

 

 

 

Oldal: 1.rész A nagy tükrös és a Rapala spray (Horgásztörténet)
A MILOTAI TISZAVIRÁG HORGÁSZEGYESÜLET HIVATALOS HONLAPJA - © 2008 - 2024 - mlotahorg.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat